A XVIII. században Benjamin Franklin végzett először kísérleteket a villamos kisülésekkel, kiemelten a villámokkal kapcsolatban. Ezeknek a kísérleteknek köszönhetjük a villámhárítót. A század végén két olasz tudós egymással párhuzamosan kezdte tudományos alapossággal felfedezni a körülöttünk felbukkanó elektromosságot. Luigi Galvani a Bolognai Egyetemen dolgozott, mely abban az időben a Pápai Állam felügyelete alá tartozott. Kísérletei során rájött, hogy az élőlények testén belül létezik egy olyan erő, mely az élő szervezet működésében szerepet játszik. Ő fedezte fel, hogy egy halott béka combját a korábban több tudós által kifejlesztett Leideni palack által keltett elektromos szikrával mozgásra lehet ingerelni. Ezt a jelenséget Isteni elektromosságnak tartotta és a merev vallási regulák miatt ettől a gondolattól nem tágított. Eközben a Paviai Egyetemen dolgozó Alessandro Volta felfedezte, hogy különböző fémek között is kialakulhat elektromosság, tehát ez a jelenség nem biológiai sajátosság, nem “Isten ajándéka”. Kutatásai során kidolgozta az első elemet, melyben a fémek mellett folyadékot is felhasznált az elektromos hatás fenntartása érdekében.

A XIX. század elején Michael Faraday kiterjedt kutatómunkája során felfedezte az elektromágneses indukciót, mellyel “megágyazott” az elektrotechnika fejlődésének. André-Marie Ampére az elektromos áram és a mágneses tér közötti összefüggéseket írta le a róla elnevezett gerjesztési törvényben. Ezeknek az elméleteknek a felhasználásával alkotta meg Jedlik Ányos az első egyenáramú villamos motort, majd a dinamó-elvet, amit végül tőle függetlenül Ernst Werner von Siemens szabadalmaztatott. A század végén Thomas Alva Edison (a Menlo park varázslója) munkásságával a elektromosság tudománya rohamos fejlődésbe kezdett. Edison rendkívül termékeny feltaláló volt, munkássága során 1093 szabadalmat jegyzett, de ennek egy részét munkatársaitól vitatható módra orozta el és mivel az üzleti életben is elég diktatórikusan viselkedett, ezért örökségének megítélése elég vegyes. Élete során a legnagyobb vereségét az általa preferált egyenáram visszaszorulásával szenvedte el a váltakozó árammal szemben – ám ez az emberiség számára hatalmas előnyt jelentett!

A váltakozó áram győzelmét annak a Nikola Teslának köszönhetjük, aki Magyarországon szívta magába a elektromossággal kapcsolatos ismereteinek alapjait, majd a váltakozóáramú gép első próbamodelljeinek kidolgozása után az Egyesült Államokba utazott. Puskás Tivadar ajánlásával elhelyezkedett Edison mellett, akivel pár évig együtt dolgozott, majd elveik összeegyeztethetetlensége miatt különváltak útjaik. Ekkor kezdődött az igazi harc az éppen kiépítés alatt lévő villamos hálózatok kivitelezési jogaiért. Edison a szénszálas izzóra és egyéb szabadalmaira építve kisebb méretű, egyenáramú villamos hálózatokat kívánt kialakítani kisebb, súlyponti erőművek megépítése mellett. Az egyenáramú hálózatban az elektronok egy irányban áramlanak, a hálózat feszültsége nem átalakítható. A hálózati feszültség megegyezik az erőműben előállított feszültséggel. Emiatt az egyenáram nagyobb távolságra nem szállítható, mert az alacsonyabb feszültségszint mellett nagy teljesítményt csak nagy áramerősséggel, nagy keresztmetszetű kábelekkel lehet(ne) szállítani magas veszteség mellett. A váltakozó áramú hálózatban az elektronok áramlási iránya periodikusan váltakozik, az erőművekben termelt alacsonyabb váltakozó feszültséget transzformátorokkal magasabb feszültségre alakítva költséghatékonyabban lehet nagyobb távolságokra szállítani. (A transzformátort Déri Miksa, Bláthy Ottó Titusz és Zipernowsky Károly találta fel.) George Westinghouse meglátta a váltakozó áramban rejlő üzleti lehetőséget, és a villamos gép szabadalmát Teslától megvásárolva sikerült megnyernie a Niagara-vízesésen tervezett erőmű megépítésének jogát. Ezzel véglegesen eldőlt a csata, a váltakozó áram lett a meghatározó a villamos hálózatokban.